http://www.babcsangabor.hu - Babcsán Gábor

Bevezetés helyett

Hegymászó élményeim kigyózó sorát nem csak időtlen expediciók, a szép hegyitúrák vagy a rövid, vad sziklamászások jelentik, hanem a mászótársaim élménybeszámolói is a hegyvilágban töltött víg vagy éppen izgalmas pillanatokról. A mászás társas sport, ez nyílvánvaló tény, mint ahogy a kötelünknek két vége van.A kötélpáros közösen mozog és él a hegyen. Közösen élik meg a mozgás örömét és nehézségét, a természet fennségét a túra első percétől az utolsóig. És a kockázatot is, ami kérlelhetetlenül ezzel jár. Nagy szavak ezek, gondolhatnánk, dehát a helyzet egyszerüen ez.

A hegymászás különös szépsége éppen ebben rejlik, - a közös vállalkozásban. Ez az, amiért évek óta szívesen oktatok és kalauzolok másokat a hegyek (no, no: a "hegyeim") világába. Ebben az óriási és élettelen világban csak az élet gyengének tünő, de valójában szinte végtelen erejével érvényesülhetünk. Értelmünk, szívünk és lelkünk kordinálta mozgásunk munkájával feljuthatunk ott is, ahol talán sose gondoltunk volna magunkról. A mászás utazás fölfelé és egyben befelé is.

A Himalájában közel ötezer méteren virágos mezők pompáznak tavasszal. 2002 őszén a Shivling mászása közben megdöbbenve láttam, hogy egy fehér csík úszik át a hatezres hegylánc fölött. A vándormadarakból összeolvadó csík volt. ..Maréknyi izomból és tollból álló madarak voltak, akik megpillantva a Himalája elöttük tornyosuló jeges hegyláncát egyszerüen néhány kilométerrel feljebb szálltak, hogy átjussanak a hegyeken. Tisztán csodálhassák , felülről - ahogy mi csak a repülőgép párás ablakán keresztül pillanthatuk rájuk.

Kedvenc mászókönyvem a Karl Lukan: Hegyek Csavargói. Lukan szerint az igazi hegymászó nem egy komor, fapofájú magányos herosz, hanem egy vidám, társasági fickó - vagy mosolygós hölgy- , aki a legizgalmasabb helyzetekben ("mikor a zabszem keresztben van") is megőrzi a humorát. Éppen ezt tanultam három évtizede mesteremtől, Péterváry Gábortól, aki később a Magyar Hegymászó Klub elnöke lett. Rengeteg néhéz mászásba volt azóta részem, egyetlen komoly baleset nélkül ( ez őrangyalom érdeme is). Köszönhetem élményeimet mászótársaimnak, akikkel hónapokat töltöttem együtt a hegyekben: Szendrő Szabolcsnak, Kovács Istvánnak, Kandrács Ildinek, Mester Bélának, Kovács Tamásnak, Fucskó Lacinak meg a többieknek.

Sokat kaptam tőlük, de a hegyek is kegyeikbe fogadtak. Szívesen adok vissza annak a kezdő vagy komoly mászónak, aki engem választ tanítónak és túratársnak.




Babcsán Gábor - Égig érő fal

Izer Bálint könyvajánlója



Boldogan fogtam kezembe a dedikált példányt. Kemény kötés, korrekt vastagsággal párosulva. Első ízben egy régi magazinból kimásolt 3 oldalas cikkben ismerkedhetem Gaba írásával, melyet anno Ágh Pityu fénymásolt ki nekem. A „Jobb ha hallgatok”- egy tökéletes írásnak tetszett és örültem hogy magyar mászó is képes író lenni, avagy vannak írók akik képesek mászni.

Ez a szófordulat először Kurt Diemberger kapcsán bújt meg az elmémben, máig nem tudom eldönteni ki is volt leginkább, mindenesetre a „K2 álmunk és végzetünk” könyve top listás első helyen állt otthon a polcomon, ahol az összes híres hegymászókönyv megtalálható. „A Fehér pók”, vagy „A végzet hegye”- Messnertől mind-mind klasszikusok, melyeknek sok álmatlan éjszakát köszönhettem 13 évesen. De ezt az álmodozós fiatal korszakot már rég lezártam, valahol nagyon mélyen homályosan emlékszem még a kalandokra ugyan, de már csak fakó árnyékai a realitásomnak melyben most élek. És akkor kinyitottam, ezt a fekete-fehér borítós könyvet.

A mászó felfelé tekint, nem törődve az alatta lévő mélységgel, s én is inkább hirtelen a betűkbe menekülök, mielőtt elkapna az a „tipikus nagyfalas tériszony”. Bár hamar elkapom a hangvételt, lassan olvasom a sorokat, emésztem a történeteket, megízlelem a tájakat. Izomrángás a lábamban mintha éppen lépnék, kiráz a hideg, mintha csak én is ott lennék azon a fagypont alatti éjszakán. De hisz ott is vagyok, s látom a csillagokat is, látom az épülő utat, látom Lui-t, látom ahogy Gaba mászik előttem, látom a zúduló lavinát vagy a vihart a Dhaulagiri lábánál. Végig én is ott lehetek.

Nem tudom letenni, mint ahogy kiszállni sem tud az ember egy nagyfalas útból, de miért is akarna.

Hallom a patak vizét, hallom a fejlámpa kattanását, hallom a morénán rotyogó köveket. Sajnos elfogynak az oldalak, s én újra a szobámban vagyok a székemben. De ugyanaz vagyok vagy több egy élménnyel aminél nem is voltam jelen? De jelen voltam –mosolygok, hisz pont ez különbözteti meg az írót, aki mászik és a hegymászót aki csak ír. Teljesen átélhettem, jelen lehettem, mint anno Kurttal valahol 8000méter felett az utolsó táborban. Ez a nagyszerű érzés ami végig magába kerített, ahh szomorkodom..

Befejeztem a könyvet. Bár be lehet fejezni egy ilyen könyvet, mely az utazásról, a hegymászásról, barátságról és közös élményekről szól? Talán csak becsukni lehet, és időről időre elővenni, inspiráció vagy akár kikapcsolódás gyanánt- némán gondolkodom, majd fölállok és a könyvespolcomhoz lépek. Egy kicsit arrébb tolom az egész sort, majd a Diembergerhez nyúlok. Mélázok egy kicsit, de balrább teszem és beteszem a helyére Babcsán Gábor – Égig érő fal-át!

Rax-Alpok, szóló (7)